KÉTVÖLGY, WELTEN, POPPENDORF, avagy három felejthetetlen íjász-nap
Mikor először voltam az Őrségben, meglátni és megszeretni a tájat, s a vidék hangulatát egy pillanat műve volt. Azóta gyakorlatilag minden évben visszatérek, és a pihenést rendre összekapcsolom nagy szerelmemmel, az íjászattal. Az utolsó alkalommal már meglátogattam a Poppendorfban (“születési nevén” Patafalván) szinte egész évben üzemelő 3D-s pályák egyikét, ahol elsősorban a számomra teljesen ismeretlen célok okoztak nagy-nagy örömöt és kihívást is egyben. Tulajdonképpen innen jött az ötlet, hogy egy esetleges közös családi, aktív, íjászattal teli pihenést „tágítsuk ki” egy tudatosan megszervezett, sok íjász részvételével bíró, a hazai és nemzetközi versenyekre való felkészülést segítő „mini-edzőtáborrá”.
Az ötletet tettek követték, osztrák pályákkal, potenciális őrségi szállásokkal, valamint kedvet és hajlandóságot mutató elevenes, és más hazai klub színeiben versenyző íjásszal folytatott számos levélváltás és telefonbeszélgetés után, június utolsó hetének szerdáján összeállt egy egészen remek csapat, hogy ezt a remélhetőleg emlékezetes pár napot együtt eltöltse. Már aznap este birtokba vettük az egyik szállásadónk által, kifejezetten a részünkre biztosított kis területet, ahol napnyugtáig tartó íjászkodással hangolódtunk az előttünk álló napokra. Természetesen a cél minden íjásznál eltérő volt. Az együtt eltöltött idő alatt sokunk csak tanulni akart a jobb, tapasztaltabb és eredményesebb íjász-társainktól (jó lett volna teljesen megvilágosulni, nekem most sem sikerült), akár lövés-technikát, akár távbecslést, a nemzetközi versenyeken indulók gyakorolhatták az ismeretlen állatokra való távbecslést, célzást, íjak beállítását optimalizáltuk, elsütőket, scope-okat, vesszőket, húzáshosszt variálgattunk, próbálgattunk.
Az első napot a poppendorfi, 38 célos pálya teljesítésének szenteltük. A rendkívül párás idő és a rekkenő hőség nem sokat segített, de reggel frissek és eltökéltek voltunk, nagy várakozással tekintettünk a nap elé. A pályától azt kaptuk, amit vártunk: mint utóbb kiderül, kevésbé volt ötletdús és technikás, mint a welteni pálya, de a rengeteg ismeretlen állat, s maga a célok száma kárpótolt minket, úgy érzem a legkisebb hiányérzet nélkül jött le mindenki a pályáról. A pálya végén elérte a csapatot egy elképesztő jeges esővel megerősített vihar, de miután türelmesen kivártuk a végét, bőrig ázva teljesítettük az utolsó célt is.
A második és harmadik nap nagy részét a welteni pályán töltöttük. Talán nem vagyok elfogult, amikor azt mondom, hogy egy igazi gyöngyszemet találtunk. Maga a komplexum egy szabadidő-park féle intézmény volt, ahol az íjászat mellett számos aktív elfoglaltságot találhat magának a természetet, a friss hegyi levegőt szerető ember. A hely állandó berendezéseit nézve egyértelműnek tűnt, hogy a fő csapásirányt azért mégis csak a különféle íjász-rendezvények jelentik. Bár itt kevesebb volt a célok száma („csak” 29), de szinte minden létező szituációt megtalálhattunk és kiélvezhettünk, igazi technikás pálya volt. A viszonylag könnyen kiszámolható és egyszerűen áttekinthető sík tereptől a majdhogynem beláthatatlan mélységű és sötétségben „elrejtett” állatig, mindenféle optikájú céllal találkozhattunk. Lövés-technika szerint is rendkívül változatos volt a pálya, a masszív le- és felfele irányuló lövéseknél hol meg tudtunk állni rendesen vízszintesen, hol nem, szinte minden célnál volt valami különleges kihívás. Ha más nem akkor az, hogy többségünk még soha nem találkozott ezekkel az állatokkal, páviánnal, sakállal, vagy épp jaguárral. A 3D-s pálya mellett a gyorsabbak a terepíjász pályát is teljesíthették. A körülmények minden igényt kielégítettek. A frissen kaszált mezők, a nehezebben járható kaptatókon a közlekedést segítő fákra erősített kötelek, a pálya felénél megépített kis pihenő-állomás friss vízzel és üdítővel igazán komfortossá tették a pályán eltöltött időt. Az első itteni nap után nem volt kérdés: a következő napot is ezen a pályán töltjük, csak ha lehet, akkor mindenki még tudatosabban felkészülve rá, a saját tudását és feladatait szem előtt tartva.
Az estéinket a szálláson és Szentgotthárd éttermeiben kapható finom ételek, a vacsora közbeni társalgás, íjászatról és bármi más egyébről tették még kellemesebbé, hangulatosabbá. Utolsó napon egy közös kis bográcsolás (és sörözgetés) tette fel a koronát az együtt eltöltött időre.
Nem bántam meg a szervezésre szánt időt és energiát, mert ez az esemény az íjászatban eltöltött éveim egyik legszebb 3 napja volt. S láttam a csapatunkon is az elégedettséget, a reggeli lelkes készülődést, majd a kellemes és jóleső fáradtságot esténként. Úgy érzem, itt most mindannyian csak kaptunk valamit ebben a pár napban, rossz érzéssel vagy hiányérzettel innen senki nem távozott.
Tovább a részletekhez