elevenvilag@elevenvilag.hu

Józsi

11
okt
2021
Posted by: Czini  /   Category: Egyesületi hírek   /   Nincs hozzászólás

„Senki se mondta azt, hogy könnyű lesz, csak azt, hogy megéri!”

Sok-sok éven keresztül lőttünk együtt, elsősorban és szinte kizárólag az október-március közötti időszakban, amikor a hűvös, zord idő a terembe kényszerített minket. Sokszor voltunk nagyon sokan, időpontokat kellett foglalni, de számtalanszor volt az, főleg szimpla hétköznapi estéken, hogy csak ketten voltunk. Lőttünk, már-már gépiesen, szavak nélkül. Soha nem akart az edzőm lenni, én pedig soha nem akartam azt, hogy az edzőm legyen. Valahogy mindketten éreztük azt, hogy egy közöttünk mesterségesen kialakított hierarchia, mint amilyen az edző-versenyző viszony, csak rontana a kapcsolatunkon. Ő pontosan tudta azt, hogy az íjász évek alatt berögzült rossz szokásaimat nem tudom elhagyni, és én is tudtam, hogy képtelen leszek ezeket valaha is levetkőzni és a korlátaimat átlépni. Sokszor figyelt engem, hogyan lövök, és ez sokszor zavart, aminek hangot is adtam, mondván biztos vagyok benne, hogy a lövésciklusomban legalább száz hibát talál. Ő erre kaján mosollyal megjegyezte: „Százat? Százat a sajátomban találok, a tiedben legalább kétszázat!”. Ebben maradtunk, majd mindketten lőttünk tovább. Ahogy tudtunk – komoly szintkülönbséggel. Egy rengetegszer elmesélt példával bíztatott engem; egy olimpiai bajnok íjászéval, aki katasztrófális technikával lőtt, de ezt a rossz technikát szinte tökéletesre fejlesztette, és az életében egyszer nagyon összeállt nála minden. Szerencséjére ez pont az olimpiai bajnoki döntő napja volt.

Egyszer évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy azon a napon annyit fogok lőni, mint Ő. Természetesen szigorúan mennyiségben, mert minőségben értelemszerűen képtelen lettem volna. 320-330 lövésig bírtam – felső végtagjaim ízületei szinte szabad ízületekké váltak, karjaim remegtek a megerőltetéstől, egy suta, gyurma Sebaj Tóbiássá váltam, aki hazafelé az autóban alig tudott sebességet váltani. Ő pedig napi szinten lőtt százakat, folyamatosan keresve a hibákat, s tökéletesítve az amúgy is (legalábbis számomra) irigylésre méltó technikáját.
Tesztelte az új elevenes vesszőfogókat. Ugyanazt a három lukat lőtte napokon, heteken keresztül, ezer és ezer lövés ugyanoda, ugyanúgy. Már az is fárasztott, ahogy néztem. Minden lövés után egy mérőszalaggal lemérte, mennyire ment bele a vesszőfogóba, majd ezt rögzítette egy füzetbe. Aztán a hétvégén jött egy vidéki teremverseny. Az első kör végén, miután beírták a versenyzők a pontszámokat, kereste, hogy hol a mérőszalag, hogy lemérje a kilógó vesszők hosszát…

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom, mi is jellemezte őt, akkor az első fogalom, ami átsuhan bennem, az „alázat”. Alázat elsősorban az íjászattal szemben, de alázat az életnek Őt ért megpróbáltatásaival, a konfliktusaival, a nőkkel, a munkával szemben is. Egy közös, kedves ismerőssel beszélgettem Róla akkor, amikor már kórházban volt a gyógyíthatatlan kórral. Bármennyire is próbálunk mi teljes, tiszta életet élni, Hozzá képest mindig is egy kicsit koszosnak, tisztátlannak éreztük magunkat, olyan szintű morális és erkölcsi normákat mutatott a világ felé. A másik szó, ami szinte megtestesült benne, a „méltóság”. Hihetetlen méltósággal tudta kezelni azt, ahogy nyer egy versenyen, vagy éppen ellenkezőleg, hogy talán még dobogóra sem állhat. De méltóság volt Benne akkor is, amikor úgy érezte, hogy megbántották, vagy elárulták, hogy a szerényebb anyagi lehetőségi miatt nem tudja valóra váltani álmait.

Elcsépelt frázis, hogy „pótólhatatlan hiányt hagyott maga után”, hogy „betöltetlen űr lesz a helyén”, de úgy gondolom, hogy Nála mindez igaz és értelmet nyer. Bár korántsem ismerem a különböző, főleg vidéki íjász-műhelyeket, de azt éveken keresztül láttam és tapasztaltam, hogy Ő mit jelentett a fiataloknak, a gyerekeknek, mit jelentett magának a hazai íjászatnak. S ahogy Őneki mit jelentettek ezek a dolgok. Az életet magát, a komplett teljességében. Olyan íjakat és vesszőket, amiket én gondolkodás nélkül kidobáltam volna, Ő megjavítgatott és felújított; hátha még örömet fog okozni egy kislánynak vagy fiúnak, és megszereti azt ami Neki majdhogynem mindent jelentett, az íjászatot.

„… Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában…” (Weöres Sándor)
Szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem mellette, amikor ez az összhang beteljesedett nála. Így övé az öröklét.
Nyugodj békében.

Nincs hozzászólás


Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó?